Pénzblog

Infláció: a pénzfaló kisgömböc

Nem titok, az infláció az egyik legizgalmasabb témák egyike, biztosan szóba kerül még ebben a blogban.

Apasztani adósságot, béreket

Az infláció, a közhiedelemmel ellentétben nem egy eleve rossz, mindeknek ártó jelenség, a kormányok egyik kedvenc szórakozása (volt) például elinflálni az állam adósságát. Mióta euró van, ezt már nem tehetik meg, aminek a déli államok, főleg a görögök isszák is a levét. De pl. a japánoknak ilyen gondjuk nincs, világrekord, visszafizethetetlen államadósságukra (bőven 200% felett) szintén ez a sors vár.

Persze nem csak az adósságot lehet elinflálni, hanem például a nagy csinnadrattával bejelentett fizetésemeléseket is szép csendben vissza lehet "lopni". Ahogy a híres mondás tartja: "Nincs az a béremelés, amit ne tudnék elinflálni."

Ez utóbbi persze az átlagember nézőpontjából már messze nem olyan pozitív jelenség, az elértéktelenedés csendben, halkan, de biztosan emészti, fogyasztja az átlagember megtakarításait és jövedelmét. Védekezni lehet ellene, a megtakarítás pénznél értékállóbb vagyontárgyakba menekítésével, vagy a pénz kamatozó bankbetétbe helyezésével, de ezek általában éppen csak arra elegendőek, hogy lassítsák a pénz magánvagyon, a megtakarítás érték-vesztését.

Miért írom ezt? Hiszen manapság vannak 8, akár 9%-ot is elérő bankbetétek. Miközben az infláció a MNB szerint 5,5% lesz idén.

A helyes kifejezés: átlaginfláció

Nos, igen, ezzel értünk el a gondolatmenet lényegéig. A hivatalos infláció egy szép, egzakt szám, de ez körülbelül olyan, mintha azt mondanánk, hogy Magyarországon idén az éves átlagbér X százalékkal emelkedett. Igen, ez a statisztikai átlag, ami egyéni szinten vagy több vagy kevesebb. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy az idei átlaghőmérséklet 15 fok. Hol? Pesten? Pécsett? Miskolcon? Kékestetőn? Az Alföldön? Egy lakótelep betondzsungelében, vagy egy árnyékos erdő mélyén? Egy délre néző panellakás nappalijában, vagy egy légkondicionált villa hálójában? Ahogy nincs egy mindenkire mindenhol érvényes fix átlaghőmérséklet, úgy nincs mindenkire érvényes infláció sem. Ahogy az átlaghőmérséklet és átlagbér szavakban - helyesen - ott az "átlag" szó, addig sajnos az infláció esetében ezt kihagyják, noha a korrekt megnevezés az "átlaginfláció" lenne.

Még a KSH is elismeri

A hivatalos inflációt is egy önkényesen meghatározott lista alapján állítják össze, ami a fizetését nagyobbrészt élelmiszerre, rezsire, némi utazási- és telefon-költségre elköltő kisember számára nem a valóságot tükrözi. Ezt közvetve a KSH is elismeri, hiszen miközben a 2010-es átlag infláció hivatalosan 4,9% volt, addig szintén a KSH álláspontja szerint a a létminimum összege 2011-ben 6,6%-kal emelkedett (83 941 Ft-ra). Azaz a létminimum szintjén élő milliók számára az infláció a hivatalos országos átlag másfélszerese volt - persze ez is csak átlagosan.

A rossz hír, hogy a kisember átlaginflációja több lesz idén is, mint a tervezett 5,5%, sőt, maga a hivatalos adat is nőni fog, mivel ebbe még nincs beleszámítva a telefonadó hatása, talán el fogja érni a 6% -ot is - a kormány adósság- és bércsökkentő terveinek megfelelően. De az átlagember számára az infláció pontosan annyi, amennyi az általa vásárolt termékek inflációja. Ez pedig könnyedén átlépheti a 10%-ot is.

Ennek fényében a béremelés (már ahol volt) egyáltalán biztos, hogy valódi emelést jelent, és a kamatadóval is terhelt magyarországi bankbetétek forintkamatai sem olyan vonzóak, azok legfeljebb csökkenteni tudják a pénzromlás ütemét, de megállítani már nem tudják.

Sok jel és felmérés mutatja, hogy mekkora bajok vannak a magyar lakosság egy részének pénzügyi ismereteivel, de a legnagyobb jel kétségkívül a frankhitelesek története. A frank-válság mint egy nagy kiáltás jelzi, hogy az alapokkal is nagy gond van. Messze nem ez volt az első jel, és nem is az utolsó, de ez a legnagyobb.

Mint közismert, Magyarországon több mint egymillió ember vett fel frankhitelt, és többségük igen rosszul járt vele. Az igazi probléma nem is maga a frankhitel, hanem maga a tény, hogy sokan hajlandóak olyan pénzügyi konstrukcióba belemenni, amit valójában nem is értenek pontosan. Ha valaki nem érti, hogyan működik valami, akkor nem is tudja megítélni hogy mire számítson, hogy annak milyen veszélyei, kockázatai vannak. Így kiszolgáltatja magát egy számára ismeretlen és befolyásolhatatlan, kontrollálhatatlan folyamatnak (esetünkben: az árfolyamváltozásnak). A magyar népesség több mint tíz százaléka vállalta ezt fel, amúgy teljesen jóhiszeműen.

Utólag visszagondolva szükségszerű volt, hogy valamilyen hasonló esemény bekövetkezzen. A pénzügyi kultúra, mint egy erős immunrendszer megvéd a veszélyes konstrukcióktól, az immunrendszer hiánya azonban fogékonnyá tesz a fertőzésre. Fertőző, azaz veszélyes, potenciálisan káros pénzügyi konstrukciók állandóan forgalomban, és ahogy mindeki mellé nem lehet rendőrt állítani, úgy pénzügyi szakembert sem.

Autós példával élve: Miközben mindenki számára természetes, hogy a biztonságos autóvezetést igazoló jogosítvány nélkül senki nem vezethet, mert az ön- és közveszélyes, addig alapfokú pénzügyi képzettség nélkül szintén potenciálisan önveszélyes pénzügyi termékekhez bárki szabadon hozzáférhet.

A frankhitel-mizéria után azt hiszem levonható a tanulság: be kellene vezetni legalább egy olyan szintű pénzügyi oktatást, amely a mai modern világban való tájékozódáshoz szükséges lenne.

Mindez persze nem azért van, mert a magyarok butának születtek volna. Nem, a kapitalizmus nevű rendszer nálunk alig múlt húsz éves, így a nyugati társadalmakkal szemben nálunk még kevesebb tapasztalat halmozódott fel. Ezt a hiányosságot képzéssel lehetne korrigálni, nincs benne semmi ördöngősség, tanulható. Egészen alap szinten már az általános iskola végén el kellene kezdeni az oktatást, de legkésőbb a középiskolában. Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, de többek közt annyit mindeképpen el kellene érni, hogy a magyarok tömeges méretekben ne szálljanak bele olyan pénzügyi konstrulciónba, amit nem is értenek, így fel sem tudják mérni a azok kockázatát.